Dráva-menti vízivilág

A Dráva Magyarország negyedik leghosszabb folyója. A sebes alpesi vízfolyás hazánkhoz érve megszelídül és lassan hömpölyög a Duna felé. Eközben lerakja a hordalékát, jellegzetes zátonyszigeteket formálva a mederben, amelyek a sodrás következtében folyamatosan pusztulnak és újjáépülnek. A lassú, kanyargós folyót ártéri ligeterdők övezik. Ez a vízformálta táj több ezer fajnak ad otthont, közülük némelyik csak itt található.

Kevesen gondolnák, hogy az egyik legértékesebb faj egy nagyjából 2 centis rovar, a drávai tegzes. Ritkán találkozhatunk vele, hiszen életének túlnyomó részét lárva alakban, a víz alatt tölti. Rajzáskor tömegesen röppennek fel a víztükörről a lárva-bőrüket levedlő, halvány füstszürke rovarok, hogy párosodjanak, lerakják petéiket, majd kifejezetten rövid idő alatt el is pusztulnak. A tegzesek nagyon érzékenyek a vízszennyezésre. Ha valahol nagy számban fordulnak elő, az egyértelmű bizonyítéka, hogy nincsen gond a vízminőséggel.

A Dráva melletti magaspartban, vagyis a szinte függőleges löszfalban gyurgyalagok fészkelnek. Ez a trópusi fajokat idézően színpompás tollazatú madár igencsak melegkedvelő: csak május elején érkezik meg és augusztus végén már repül is vissza Afrikába. Igazi légi vadászok, röptében elkapott rovarokkal táplálkoznak. Fogyasztanak fullánkos fajokat, darazsakat és méheket is. Ugyan ellenállóak a csípésekkel szemben, de fogyasztás előtt inkább biztosra mennek, és boszorkányos ügyességgel eltávolítják a fullánkot és méregmirigyet. Mivel kis számban méhekre is vadásznak, ezért a népnyelv méhészmadárnak nevezi őket.

A folyópart mentén többnyire ártéri ligeterdők nőnek. Ezek legjellemzőbb fái a fehér és fekete nyár, valamint a fehér fűz. A nyárfák jelenlétét jellegzetes, vattaszerű csomókat alkotó, repítőszőrös magjaikról lehet felismerni. A gyógyhatású, láz- és fájdalomcsillapításra használható fűzfák jellegzetességei pedig a víztükör fölé lógó ágak, lándzsahegy alakú levelekkel.

A Dráva-mente lefolyástalan égeres láperdőiben tőzegmohák találhatók. Ezek a jégkorszakból itt maradt növények északabbra és nyugatabbra, hidegebb és csapadékosabb területeken igazán elterjedtek. A lombos mohanövénykék a meleg, nyári hónapokban nagyon gyorsan növekednek, elnyomva a régebbi, elszáradt szárakat. Ezek lesüllyednek a lápba, vizet szívnak magukba és térfogatuk megnő. Így keletkeznek a süppedős felszínű dagadólápok. Azt elhalt moha a víz alatt tőzeggé alakul, amit fűtőanyagnak és talajjavításra is használnak.

A vízpart jellegzetes madarai a kormoránok vagy kárókatonák. A sötét színű, másfél méter körüli szárnyfesztávolságú madarak a vízparti fákra rakják fészküket és főleg halakkal táplálkoznak. Élőhelyeiket az elhalt, kiszáradt fákon érdemes keresni, ürülékük ugyanis elpusztítja a környező növényzetet. A legtöbb vízimadárral ellentétben nincs faggyúmirigyük, vagyis nem tudnak vízlepergető réteget vonni a tollazatukra. Ezért láthatjuk széttárt szárnyakkal szárítkozni a kormoránokat. Csapatosan halásznak, naponta akár a testtömegük egyharmadának megfelelő súlyú halat is képesek megenni. A zsákmányt egészben nyelik le, beleértve a fél méteres példányokat is.

A Dráva vize több ritka halfaj otthona. A sima tok a Duna-medence jellegzetes hala. A Vaskapu-erőmű megépítése előtt a folyó és a Fekete-tenger között vándorolt: szaporodni úszott fel az édesvízbe. A tengeri út elzárása óta kizárólag édesvízi életmódot folytat, ritkasága miatt csak elvétve találkoznak vele a horgászok. Hasonlóan ritka és védett faj a sügérfélék közé tartozó magyar bucó. A 20-30 cm-re megnövő ragadozót szabálytalan sárgásbarna és sötét foltjairól, valamint a hátuszonyát merevítő csonttüskékről lehet felismerni. Az áramló vizet kedveli, kizárólag folyókban lehet találkozni vele.