Népi építészet Somogyban

Somogy megye néprajzi szempontból négy tájegységre tagolódik, amelyek eltérő környezeti adottságokkal és ebből fakadóan eltérő építészeti hagyománnyal rendelkeznek: Belső-Somogy, Külső-Somogy, a Dráva-mente és Zselic.

• A XVIII. századig az erdőben gazdag megye lakói főleg fából építkeztek. A század vége felé azonban a törvények korlátozták a jobbágyok hozzáférését az épületfához, ezért kevésbé faigényes technológiák terjedtek el.
• Kőépítkezés megfelelő alapanyag híján a somogyi falvakban gyakorlatilag nem létezett. A Dráva mentén főleg vályogtéglából, vagyis növényi rostokkal összekevert és kiszárított vályogból épültek a házak. A megye más részein pedig a két vízszintes deszka közé döngölt és megszárított sárból készülő vertfal vagy tömésfal terjedt el. A Zselicben sokáig megmaradt a faépítkezés öröksége, az épületeket faragott elő- és oldaltornácok díszítik.
• Ekkor alakult ki a jellegzetes somogyi épület, a talpasház. Ennek alapját vízszintesen hossz- és keresztirányban elhelyezett, csapolással egymáshoz erősített gerendák adják (ez a talp), ebbe vannak beleállítva a döngölt földből készült falat tartó függőleges gerendák.
• Külső- és Belső-Somogyban szelemenes tetőket építettek, vagyis a tetőgerincen egy erős gerenda húzódott végig, amit a két végén oszlopok, úgynevezett ágasfák tartottak meg. A Csurgó–Nagyatád–Kaposvár vonaltól délre azonban egyáltalán nem volt jelen ez az építkezési mód.
• A tető formája Somogyban és a szomszédos megyék egy részében (Zala, Tolna) is csonkakontyos kialakítású. Vagyis a ház tengelyével párhuzamos nyeregtető két végén lefelé hajló, háromszög alakúra kiképzett konty van. Csonkának azért nevezik, mert nem ér le a tető szegélyéig és nem takarja el a homlokzati tűzfalat.
• A tetőkre hagyományosan zsúpfedés került, vagyis kévébe kötött, töretlen rozsszalma. A vizes vidékeken, vagyis a Dráva és a Balaton partján a nádfedeles tetők is gyakoriak voltak.
• A belső-somogyi házak három helyiségből álltak két vagy három bejárattal, vagyis minden helyiség önállóan is megközelíthető az udvarról. Ez az úgynevezett nyugat-dunántúli típusú ház. A megye többi részén egy bejárattal rendelkező, alföldi típusú épületek is előfordultak. Ezekben a konyhából nyílt az ajtó a szabadba és ezen keresztül lehetett a további helyiségeket megközelíteni.
• Jellemző módon a legelső, utcára néző helyiséget használták tisztaszobaként, majd következett a konyha, egy újabb szoba végül a kamra, valamint a további gazdasági épületek, raktárak, ólak.
• Belső-Somogyban a XIX. század végéig a kémény nélküli füstöskonyha dívott, a Zselictől délre viszont lepadlásolatlan, füstfogós konyhákat építettek. Utóbbinál a tűzhely fölött boltozatos mennyezet gyűjtötte össze a füstöt és vezette a kéménybe. Külső-Somogyban pedig az ún. szabadkémény is előfordult.
• Az egész megyére jellemző módon a kemencét a konyhában építették meg. A Dunántúl más tájain, főleg a Duna mellett ugyanis gyakran a lakószobában kapott helyet a kemence. Dél-Somogyban félgömbszerű, padka nélküli kemencéket építettek, északabbra a szögletes típusok terjedtek el.
• Sajátos és erősen konzervatív színfoltját jelentik a megye építészetének a Dráva menti, délszláv lakosságú falvak. Az épületek fejlődése nagyon hasonló volt a magyar parasztházakhoz, de itt maradt fenn a legtovább a faépítkezés és a füstöskonyha.
• A házakat a tulajdonosok kalákában építették – rokonok, barátok, szomszédok dolgoztak együtt. Legfeljebb az ácsmunkához kellett szakember, minden más feladatot el tudtak végezni maguk. Egy tömésfalú, zsúptetős épület 2-3 hét alatt elkészült és be is lehetett költözni.
• A somogyi települések többsége egyutcás szerkezetű volt, a házak a főút mellett álltak két oldalon, egymással szemben. Az úgynevezett szalagtelkeken egymás mögé épült az utcára néző lakóház, majd a gazdasági épületek.