Turizmus mindenkinek - „Suhopolje-Noskovačka Dubrava és a Zselici Csillagpark természeti és kulturális értékeinek közös turisztikai fejlesztése”

Selmeci diákhagyományok

A jövő magyar erdészeit képző Soproni Egyetem egyike azoknak az intézményeknek, amelyek gyökerei Selmecbányára nyúlnak vissza és őrzik az ottani, nemzetközi viszonylatban is különleges diákhagyományokat.

Ezek a diákélet kereteit sokban megszabó, a történelmi Magyarország területén teljesen egyedülállónak számító szokások a német diákegyesületek (Burschenschaftok) és az iparosokat tömörítő céhek rituáléiból alakultak ki. Soha nem volt egységes, kőbe vésett szabályrendszerük, az egyenruhák, dalok, szertartások folyamatosan változtak és változnak.

A hagyományok alapját az önszerveződő diákegyesületek adják. Ezekből a mókás nevű társaságokból némelyik egész komoly múltra tekint vissza. A soproni erdőmérnökök Fröccsöntő Sasok Baráti Társasága például több mint harminc éves. A közösségben a rangot az egyetemen eltöltött idő adta meg. A beiratkozott új hallgatókat pogánynak, a beavatáson átesetteket baleknak, a másodéveseket kohlenbrennernek (szénégetőnek), míg a legalább harmadéveseket firmának nevezik.

A szeptember balekhéttel kezdődik, az új hallgatók mérsékelten komoly oktatás és vizsga után vehetnek részt a balekkeresztelőn és lehetnek a közösség teljes jogú tagjai. A balekokat egy-egy firma „kereszteli”, aki a hétköznapokban is segíti a beilleszkedésüket.

A selmeci gyökerű diákközösségek legszembetűnőbb kifejeződése az egyenruha, amit ma ünnepeken, vizsgákon viselnek, de valamikor a hétköznapi iskolai viselet volt. Az egyenruhát flekkek díszítik, melyek célja anno az volt, hogy eltakarják a vígasságok idején keletkezett szakadásokat, kopásokat. Eredete a bányászok fekete egyenruhája volt, manapság egyetemenként és szakonként különbözik a viselet. Az erdészek például őzbarna színű úgynevezett waldent hordanak karpaszománnyal, aranygombokkal és a galléron egy-egy tölgyfalevelekből formált erdészcsillaggal. A ruhát sokféle felvarró díszíti: erdészjelképek és tréfás darabok egyaránt.

A legfontosabb rendezvény a szakestély. Bár látszólag kötött szertartásrend szerint folynak, hangzatos latin nevű tisztviselőkkel és házirenddel, valójában ezek igazi diákmulatságok, ahol a ceremóniák leginkább az összetartozásról, barátságról szólnak.

Ennél jóval ünnepélyesebb a valétálás, amelyen a végzett hallgatók vesznek búcsút az egyetemtől. Az úgynevezett szalamander során bányászlámpákkal és fáklyákkal vonulnak a diákok végig a belvároson, kígyóvonalban kanyarogva az utca egyik szélétől a másikig (innen ered a név). A valétálást megelőzően szaktól függően gyűrűt vagy korsót avatnak, majd bál következik. A selmeci valétálásból nőtte ki magát a középiskolai ballagások hagyománya.

A diákságnak megvoltak a saját nótái. Selmeci eredetű például az „Erdész vagyok, csöndes tanyám erdő mélyében áll…” kezdetű erdészhimnusz és a mindenki által ismert „Ballag már a vén diák…”. Számos további nótát is énekelnek, ám egyes nóták csak a gyűjteményekben maradtak fenn, de a helyükre manapság is költenek újakat a fiatalok.
A selmeci hagyományokat napjainkban a soproni, miskolci, dunaújvárosi és székesfehérvári egyetemek egyes karain őrzik. Az eredeti erdész, bányász és kohász szakok mellett már más mérnökök, közgazdászok, jogászok is átvették. Sőt, a tradíciók egyes elemei selmeci gyökerekkel nem rendelkező intézményekben, például Budapesten és Pécsen is megjelennek.

(A képen valétáló erdőmérnök-hallgatók Sopronban, a Soproni Egyetem fotója)

Erdészakadémia Selmecbányán

A nemzeti összetartozás napja, vagyis a trianoni békediktátum századik évfordulója kapcsán egy különleges történettel készültünk.

A trianoni szerződéssel a magyar erdészek a Kárpát-medencei erdészeti szakmakultúra bölcsőjét veszítették el. Ez a bölcső ugyanis a ma Szlovákiához tartozó Selmecbányán ringott.

A Selmeci-hegység alig szelíd hegyei-völgyei között fekvő, ma alig tízezer lakosú kisváros a középkori Magyarország egyik leggazdagabb települése volt. Vagyonát és virágzását arany- és ezüstbányáinak köszönhette: a kincset érő ércet német, magyar és szlovák bányászok generációi hozták a felszínre.

Itt alapította meg III. Károly az első hazai bányászati és kohászati tanintézetet 1735-ben, amelyet később Mária Terézia akadémiai rangra emelt, ami egyben a magyarországi műszaki felsőoktatás kezdeteit is jelentette. A néhány évtizeddel később akadémiai rangra emelt iskola tantervében már a XVIII. században kiemelt helyet kapott az erdészet oktatása: a hallgatók két éven át tanulták. 1808-ban pedig önálló erdészeti tanintézet létesült a Németországból származó kiváló tudós, Wilckens Henrik Dávid vezetésével. A forradalom előestéjén, 1846-ban végül az erdészeti képzés is megkapta az akadémiai rangot.

Egészen a trianoni szerződésig a többször is nevet váltó selmeci intézményből kerültek ki a Magyarország minden szegletébe eljutó erdész szakemberek. A tanítási nyelv előbb német, majd a kiegyezés után fokozatosan magyar lett, de a hallgatók között az etnikailag igencsak tarka ország valamennyi nemzetiségét megtaláljuk.

A cseh betörés az akadémia sorsát is megpecsételte 1918 decemberében. Az oktatók és a hallgatók elmenekültek: a bányászok és a kohászok Miskolcon, az erdészek Sopronban találtak új otthonra. A selmeci felsőoktatás megszűnt, a város az első világháború óta lakosainak egyharmadát elveszítette: a szlovák erdész-jelöltek ma a közeli Zólyomban tanulhatnak.

Tovább élnek viszont a jogutód iskolákban a híres selmeci diákhagyományok. És ami a legfontosabb, tovább él az az erdészeti szakmakultúra, amelyet az egykori selmeci diákok magukkal vittek az akadémiáról. A Kárpát-medence erdészeit ma is a selmeci szellemben nevelik a természet szeretetére és tiszteletére, határokon innen és túl.

Szabadidőközpont Ropolyban

A természetjárás népszerűvé válása új funkcióval ruházta fel a zselici rengeteget. 
Somogy megye legnagyobb kiterjedésű erdeje évszázadokig a favágók, vadászok és szénégetők birodalma volt, a vadonban megbújó kis falvakkal. Manapság ez a környék a természetjárók paradicsoma, ahol évente több tízezren fordulnak meg.
Ehhez igazodva a környék is átalakult. Az erdőgazdaság létrehozott egy mesterséges tavat, amibe halakat telepítettek, így ma horgásztóként üzemel. A parton tűzrakóhely, filagória és turistapihenő várja az erdőjárókat. Rendkívül népszerű túrázó hely, hiszen a közelben fut össze a Rockenbauer Pálról elnevezett dél-dunántúli kéktúra és a régiós pirostúra útvonala. A térség erdei útjai jellemzően kerékpárral is bejárhatók.
A népszerű helyet a SEFAG Zrt. az elmúlt években tovább fejlesztette. Tavaly elkészült két lovaspihenő – kevesen tudják, de a Zselic egyes túraútvonalai bebarangolhatóak lóháton. Megépült a turisták számára információs központként működő természetőrház és az eredeti használati tárgyakkal, bútorokkal és népművészeti alkotásokkal berendezett tájház. A vályogfalú, nádfedelű ún. talpasház a táj egykori építészeti örökségét idézi meg az arra járók számára.
A Ropolyi-tó rendezvényhelyszínnek sem utolsó: a SEFAG Zrt. hagyományosan itt rendezi nyárköszöntő futóversenyét, de otthont ad kerékpárversenynek és számos kisebb –nagyobb céges és családi programnak is.